Tűzkeresztség

Hallom,
mit még soha,
a gongszót.
A ház körül rajzanak
a támadók.
Vendég vagyok.
de mennem kell,
vagy becsületem megy,
ha maradok.
A nagyteremben
fegyvert ragadok.
Ha nincs, de kell,
meghalok.
Választhatok.

Ülök az ablakban,
kezemben fegyver.
Választottam,
mégsem támadok.
Mellettem a vesszők
dühös rajok,
emberek embereket ölnek,
gyilkosok.
Ölnek magukért
és értem,
haláluk oka én vagyok.
Én is.
Gyilkos vagyok.

Nem!
Ők ölnek, én tiszta maradok.
Ők megteszik,
értem.
Én nem.
Gyáva vagyok.
Mert a fegyver mögé bújok,
velük takarózok,
pedig én is az vagyok.
Gyilkos fegyver:
Ember vagyok.

Nem teszem meg,
mégsem.
Miért nem?
Mert annyit még soha
nem értem,
hogy magamért másét,
más életét kérjem.
Magamért nem.
Még nem.

De nem egyedül jöttem,
s ha átjutnak rajtam,
a résen,
gyilkosabb leszek,
mint most vagyok.
Képek rohannak meg,
hangok, érzések,
olyanok, miket felismerni
csak most lehet.
Társak, barátok,
és az életem,
halhatnak meg,
miattam,
nem értem.
Arcom előtt
már csak egy arc marad,
ahogy meghúzom a ravaszt.

Égő száraz szemek,
nem ejtek könnyeket,
már csak a düh perzsel,
éget,
hogy ilyen világban élek,
ölnöm kell,
hogy legyen miért éljek.