Kevés vagyok

Ragyog a nap, amikor Veled vagyok,
Most fáj, úgy érzem szétszakadok,
Elmentél, és széttört minden, ami fagyott,
Csak éles szilánkokat hagyott.
Azt hittem, mint mindig, erős vagyok,
Történjen bármi, mosolyogni fogok.
Mondd, akkor miért sírok?
Mi ez a mardosó félelem?
Változni akarok, de csak azt érzem, lemaradok.
Korlátok közt éltem, most korlátolt vagyok,
Kitörnék onnan, de egyedül kevés vagyok.
Higgadt, határozott, persze...
Sós ízt érzek a számban, cinikus mosolygok.

Hajszálakon múlik az élet,
Hajszál vékonyak a határok,
Az egyiken átlépni nehéz,
A másikon átdobnak, akármit csinálok,
Mert nekem fontosak a barátok,
De nem mindenkinél erre a skatulyára vágyok,
Mégis csinálom, hiszem, hogy jó dolog,
Kötnek a magam alkotta szabályok,
Merevek, hisz vázak. Tőlük merev vagyok?
Sós ízt érzek a számban, fanyarul mosolygok.

Azt hittem, mint máskor, megoldom valahogy,
Kurva nagyot tévedtem, nyakig a szarban vagyok,
A legfontosabb az volt, önmagam maradok,
Tartom magam ahhoz, amit jónak gondolok.
De ez már kevés, ehhez kevés vagyok,
A macho dolgokon csúful megbukok.
Máskor csak nevetnék ezen, most nem tudok.
Bizalom, figyelem, hűség, hát ennyire elkopott?
Dehogy. Csak nem ismersz, nem ennyi,
És félek, ismeretlen maradok.
Sós ízt érzek a számban, cseppet sem mosolygok.

Reménytelenül szerelmes vagyok.
Reményt csak Te adhatsz, arra meg várhatok,
Megint, mint mindig, csak barát maradok.
Homályos szemmel szedem össze a sok törött kontroll-darabot,
Igaz barát maradok, amíg csak akarod,
Támogatlak mindenben, s objektív leszek,
Még ha közben majdnem bele is halok.
Ha boldog vagy mással, egy kicsit én is az vagyok,
Ha megbántanak, a közelben vagyok, hisz tudod,
És nem mondom majd akkor, hogy más vagyok,
Ilyet tenni Veled én soha nem fogok,
Nem ismétlem újra, felejtsd el, ha gondolod,
De tudd, hogy régen ez mentett meg, hogy ilyen vagyok,
S változtatni rajta csak Veled és nem Érted tudok.
Sós ízt érzek a számban, s a felszínen mosolygok újra.

De a mélység fölött többet nem én uralkodok.