Lelkiismeret

Két ember élte: én magamért felelek,
De a háttérből csendes lépteket hallok,
Követnek, figyelnek magányomra törve.
Lefogom magam, pedig tiszta vagyok,
Meztelen érzek, és lepleket akarok,
Nem értem, mit kezdek, mit is akarok,
A szívem megszakad, üvölt, kitörne,
Ketrecbe zárt vadként rohanok körbe,
Kívül már félek, befelé kaparok,
Tépem a húst, a bilincs bár törne,
Mért érzem úgy, hogy rab vagyok?

Most nincs itt.
Nem csosszannak léptek.
Csak bennem élnek a képek,
Mögém telepszik a fehér leples
Lelkiismeret,
Kezem fogja marokba,
Szorítja testemet-lelkemet.

Bárcsak eltűnne.
Oldódna fel egy kósza felhőbe,
Vagy omolna kupaccá egy halotti máglyán,
S magam mögött hagyhatnám örökre,
Szállhatnék végre vad vágyaim szárnyán,
Szélvészként tombolnék a Bánatnak házán,
Nevetnék, csak nevetnék más emberek kárán,
Táncolnék, pörögnék a térdig érő fűbe,
Egyetlen ugrással kijutnék az űrbe,
Fejest ugranék a feneketlen Bűnbe,
Nem zavarna senki, se Isten, se Sátán.

S elfogyna az erőm
Csak egy villanásba,
Igaz, utána már semmi se fájna,
De nem érezném azt se,
Hogy jól tettem, hogy jó volt,
Csak állnék fásultan,
Egy csodára várva.